“A valóság téglái a képzelet malterében”

Cserna-Szabó András Anya csak egy nincs című regényének bemutatója Nyáry Krisztián író- és irodalomtörténésszel

Szombaton délután négy órától Cserna-Szabó András Anya csak egy nincs című regényének “világpremierje” zajlik a Színpadon. A szerzővel, Nyáry Krisztián irodalomtörténész és író beszélget. A mű csupán egy hete került a boltokba, a Csíkszeredai Könyvvásár egészen véletlenül az új regény legelső bemutatójának helyszíne.

De nem csak a csíki debüt teszi különlegessé az alkalmat. A könyv megjelenése, sőt, még a létrejötte is egészen újszerű élmény a szerzőnek, ugyanis ez az eddigi legszemélyesebb írása. Sokáig csak afféle naplóként tekintett rá, meg sem fordult a fejében, hogy ebből regény lehet. Számára furcsamód a saját történetek papírra vetve sekélyessé, igaztalanná válnak, elvesztik hitelességüket.

A regény megszületésének kalandos útja van. Az írás pár évvel ezelőtt, a szerző ötven éves korában kezdődött, amikor életében először ellátogatott a bajorországi Ingolstadtba, ahol katonai orvosok gyermekeként az édesanyja megszületett (kétszer).

Csodálattal mesél a helyről, melyet elmondása szerint mágikus gomolygás leng be. A város nemcsak az édesanyjának, de a Shelley-féle Frankenstein-nak, Goethe Faustjának, sőt, még az Illuminati-nak is szülőhazája. Bizonygatja, hogy valami varázslat költözött az életébe, mióta ott járt, amely újra és újra hihetetlen történeteket, helyzeteket, alakokat bűvöl az útjába azóta is. Találkozott például Frankenstein szellemével, mondja halálkomoly arccal.

Végigzarándokolva a családtörténet fontos helyszíneit, rengeteg jegyzettel tér haza. Minden ottani tapasztalatot papírra vet, de nem alkotási céllal, hanem a szembenézés, a személyes feldolgozás gesztusaként.
Ám egyszerre azon kapja magát, hogy “egy kiló papírköteg” áll előtte, amely anyja és nagyanyja életét dolgozza fel. A mű, pont ennek a spontaneitásnak köszönhetően, egészen más hangvételű, mint korábbi regényei, de megszokott humora azért benne van – hiszen az nemcsak írói védjegy, hanem a súlyos témák ellensúlyozását is szolgálja. “Amiről nem lehet beszélni, azt el kell röhögni” – mondja.

Míg korábbi írásai olyan “fikciós téglaházak”, amelyekben a téglák kitalált elemek a valóság malterével összetapasztva, itt ez a folyamat fordítva történt: a fikció maltere tartja a valóság köveit.

1944. december 24-én születik meg “a kislány”, bizonyítványán még a náci Németország horogkeresztjével. A kislány alig pár hetet él. Alig több mint egy évvel később, egy ekkor már csak a városi címerrel ellátott okmány szerint ugyanazzal a névvel, január 25-én jön világra az édesanyja. A szerző úgy fogalmaz, hogy “kétszer születik meg”.

Így indul a története, amelynek felgöngyölítése nem mindig könnyű. A Nagyanyja nemzedéke ugyanis “néma nemzedék”: az a generáció, amelyet a történelem hallgatásra tanított. Mégis, bár sosem mesélt neki, “ki-kiesett belőle néhány mondat” a múlttal kapcsolatban. Ezek voltak az első téglák, amelyekre a családtörténetet alapozni lehetett.

Az anyja se tudott többet ezekről a dolgokról. “A néma-nemzedék belesulykolta a hallgatást a gyermekeibe.”

Az anya-regények általában gyászregények is – veti fel a moderátor. Ezt ez a könyv is igazolja – megszületésére édesanyja elvesztése is nagy hatással volt. Legalábbis, ha élne még, nem tudta volna megírni – állítja a szerző –, és édesanyja nem is engedte volna –, teszi hozzá. Bár olvasta műveit, nem tartotta valami nagyra őket. Egyszer egy felolvasóest után bocsánatot is kért Esterházytól a nevében. “Számára az nem volt irodalom” – emlékszik vissza engedékeny mosollyal a szerző.

Számunkra viszont az – biztosítja a moderátor nevetve.

A hagyaték kérdésével zárják a beszélgetést. Az író, minél többet kutat, minél jobban megérti elődei történetét és vele önmagát, annál inkább belátja, hogy tulajdonképpen “minden családban megtörténik minden”.
A huszadik század nyomai valamennyiünk lelkében élnek – még azokéban is, akik maguk nem éltek a huszadik században. Az ember nem tudja elhelyezni magát a múltja nélkül. Ez egyre egyértelműbbé válik, ahogy múlik az idő.
“Éppen ezért fontos, – összegzi végső gondolatként –, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, mi, akik megtehetjük, amíg megtehetjük.”

Kassay Anna