Mégis érdemes elindulni

Interjú Kádár Annamáriával

Kádár Annamária egyetemi docens, pszichológus és terapeuta. Napjainkban igen népszerű a
mesepszichológia-könyvsorozata. Legújabb könyve a (Kis)-kamaszok, melyet a 11.
Csíkszeredai Könyvvásáron mutattak be. A szerzővel a bemutatót követően beszélgettünk.

– Mi vezette a pszichológia és a gyermeklélektan világa felé?

– Tanítóképzőt végeztem, azonban amikor elkezdtem óvodás- és kisiskoláskorú gyerekekkel
foglalkozni, ez vonta igazán maga után a lélektan iránti érdeklődésemet is. Így kerültem a
Babeș-Bolyai Tudományegyetemre, ahol pszichológiát tanultam. Bukarestben mesteriztem,
majd Budapesten doktoráltam. Mindvégig az állt a fókuszomban, hogy a mesék hogyan
segíthetnek az érzelmi intelligencia fejlesztésében, főleg kisgyermekkorban, úgyhogy ezek a
témák fokozatosan összekapcsolódtak az életemben.

– Több könyve is megjelent már…

– Igen, írtam egy mesepszichológia-könyvsorozatot a mesék szerepéről az érzelmi intelligencia
fejlesztésében. De írtam a valódi példaképekről is. Az újonnan megjelent könyvemben, a
Kiskamaszokban pedig arra fektetem a hangsúlyt, hogyan kell megírni, átírni egy gyerek
élettörténetét, illetve hogyan lehet átkeretezni a negatív élményeket.

– Mi inspirálta a Kiskamaszok megírását?

– Két szál vezérelt. Egyrészt nekem is kiskamaszok a gyerekeim, úgyhogy a mindennapok
történései inspiráltak. Másrészt, mivel most már évtizedek óta fejlődéslélektant tanítok az
egyetemen, láttam, ami a szakirodalom elméleti részében áll, ma már egyáltalán nem érvényes.
Kell valami, ami kicsit kiegészíti az erre az életciklusra vonatkozó részt, hogy milyenek a mai
kamaszok, hogyan kapcsolódhatunk hozzájuk jól. Ma már maga az időszak, ami a
kiskamaszkort és a kamaszkort jelöli is teljesen megváltozott: 8 éves kortól kezdődik és 29 éves
korban ér véget. Tehát, a kamaszkor napjainkra egy hosszabb életciklussá vált.

– A könyv egyik témája a kommunikáció. Hogyan lehet jól megszólítani egy bezárkózott
kamaszt?

– A könyvben külön fejezetben térek ki erre. Az egyik dolog, amit kiemelek, pont a csend:
legyünk együtt vele, üljünk mellette, várjuk meg, ameddig ő szólít meg minket. Mert ha
harapófogóval akarjuk kiszedni belőle a történteket, amikor mondjuk, interjúszerűen
kikérdezzük, akkor a kamasz nagyon sokszor sündisznózik. Vekerdy Tamás szavaival élve,
kiengedi a tüskéit, nem fog rendelésre kapcsolódni. Meg kell várni azt a pontot, amikor magától
meg tud nyílni. Például közösen meghallgatunk egy dalt, vagy lehet, megnézzük vele azt a
sorozatot vagy filmet, amit szeret, és akkor ezeken a témákon belül kezdünk el kapcsolódni.
Azt is el kell viseljük, ha néha meg akarja húzni a határait, vagy az intim zónáját akarja védeni.
Tehát a kapcsolódás épp az, hogy együtt vagyunk, egymás mellett, miközben lehet, épp nem
beszélgetünk.

– Találkozott olyan problémákkal a gyerekeknél, amelyek esetleg 20 évvel ezelőtt még alig
léteztek?

– Ott a megnövekedett képernyőidő, ami a kutatások alapján az előrehozott kamaszkor egyik
oka. Nagyon sok a kék fény a gyerekek életében, és ez fiziológiai, nemcsak pszichés
változásokat indít el bennük. Analógiaként a tükörlabirintust használtam. Rengeteg tükröződés
van, és rengeteg terhelést kap a kamasz abból a térből, amiben ott van a kortárs csoport, a
Facebook oldal, az insta-profilja, egyszóval, minden. Tehát minden helyről visszatükröződik,
ami egy kúrált ént mutat be, amit a könyvben is leírtam. Ezzel a kikozmetikázott énrésszel sem
kellett ezelőtt 20 évvel a kamaszoknak foglalkozni.

– Mit gondol arról, hogy ma sok gyerek már nagyon korán teljesítménykényszerben él?

– A teljesítmény mindig a feltételes elfogadáshoz kötődik: elfogadnak, ha jók a jegyeim, vagy
ha leteszek valamit az asztalra. A másik típusú szeretet a feltételnélküliség. A kettőre szükség
van ahhoz, hogy a gyerek személyiségfejlődése egészségesen menjen végbe. De a mai
teljesítményorientált világban, a külső nyomásban – most nagyon jónak kell lenni, elsőnek kell
lenni a versenyen, ezt is ki kell pipálni, azt is –, nagyon gyakran elveszünk. Mert a külső
elvárásoknak akarunk megfelelni, és ez egy hatalmas prés. Rengeteg a verseny a diákok
életében…, holott 10-20-30 év múlva nem az lesz a fontos, hogy hányasod volt, vagy
hányadikok vagyunk, hanem inkább az, hogy hogyan élte meg azt az életciklust, és hogy az
igényszintje mindig a teljesítmény és elvárás között helyezkedjen el, ne legyen olyan nagy
szakadék a kettő között.

– Mi az a hiba, amit a legjobb szándékú szülők is gyakran elkövetnek a nevelésben?

– A kamaszok esetében az egyik legnagyobb hiba, ha folyamatosan hasonlítgatjuk másokhoz,
vagy ha úgy éli meg a kamaszkort, hogy ez valami olyan életciklus, ami gyorsan le kell járjon,
amit át kell ugrani, csak jó kamasz kell legyen, és bólogasson. Ez hatalmas hiba, mert ha a
serdülőknek nincs identitásválsága, nincs krízis, akkor nem lesz elköteleződés sem, és utána az
életközépválságban fogja megélni még egyszer ezt a periódust.

– Ha egyetlen üzenetet kiemelhetne a Kiskamaszok könyvéből, mi lenne az?

– Van egy idézet Linn Skảber A szívem egy bezárt bódé című könyvéből, most nem tudom szó
szerint visszaadni, ami arról szól, hogy egy kamasznak a legnehezebb életérzés az, hogy
összetörnek a reményei, tehát, hogy az a felnőttvilág, amiben hitt, olyan amilyen. Ha
körülnéznek a világban, hogy mit csinálnak a nagy, komoly felnőttek körülöttük, akkor nagyon
elkeserednek. És akkor ebben az idézetben az van benne, hogy a reményei összetörnek, de
megpróbálhatjuk együtt újra összeragasztani. Szülőként, felnőttként egy olyan világképet
kreálunk körülötte, ami egy kicsit védőháló: fontos megmutatni, hinni abban, hogy mégiscsak
vannak jó dolgok, és mégis érdemes elindulni, megpróbálni, és hogy lehet másfajta felnőttnek
lenni.

Szegedi Tímea