Elkerülhetetlen történetek

Interjú Visky Andrással

A könyvek nemcsak történeteket őriznek, hanem emberi sorsokat, emlékeket és kérdéseket is
továbbadnak generációról generációra. A könyvvásárok különleges alkalmat teremtenek arra,
hogy az olvasók személyesen találkozzanak azokkal az alkotókkal, akik ezeket a történeteket
megírják. Az interjúban Visky András a könyvvásárok jelentőségéről, az olvasókkal való
kapcsolatáról, valamint a Kitelepítés és az Illegalisták című műveinek hátteréről beszél. Szó esik
emlékezésről, traumáról, diktatúráról és szabadságról, illetve arról, hogyan segíthetnek a
történetek megérteni önmagunkat és felelősebben élni a világban.

– Ön szerint miért van még mindig szükség könyvvásárokra a digitális világunkban?

– A digitális világ még inkább szükségessé teszi a könyvvásárokat, mert az írók személyesen
találkozhatnak olvasóikkal, és ezek a találkozások mindkét irányba élményszerűek tudnak lenni.
Az olvasó felfedezi az írót mint embert, az író meg felfedezi azt, hogy az olvasó mindig többet tud
a könyvről, mint amit az író tudhat, mert az olvasó egy egészen más élet szemszögéből olvassa el
a történetet.

– Volt már olyan könyvvásári találkozása vagy olvasói reakció, ami különösen megmaradt
emlékezetében?

– Nagyon sok ilyen volt, sőt, ezekből hosszabban tartó kapcsolatok is születtek. Levelezünk és
számon tartjuk egymást. Nagyon sokat kap egy író az olvasótól. Elmondtam itt is, és szeretem
hangsúlyozni, hogy az olvasók hozzák létre a könyvet. Az olvasók indítják el a könyvet az úton,
ők ruházzák fel élettel, és épp ez az író szándéka is, hogy élet legyen a könyvben.

– Milyen érzés személyes és történelmi emlékekből könyvet írni? Nehéz elkülöníteni a két
dolgot?

– Mindenekelőtt feladatnak fogtam fel. Könyvet írni mindig nehéz, de elkerülhetetlen. És az a jó,
ha elkerülhetetlen. Megvannak viszont azok az írói technikák, amik segítik az írót abban, hogy
személyes történeteket, nagyon személyes, vagy ha úgy tetszik, intim történeteket is meg tudjon
írni. A Kitelepítésben például egy gyermek, az Illegalistákban pedig egy bizonyos dr. Szép Lukács
nevű szereplő az elbeszélő. Ezzel az eljárással az író eltávolítja magától a történelmet és a
történetet, és jobban meg tudja figyelni azt. Jobban meg tudja vizsgálni önmagát is.

– Ha már önvizsgálatról beszélünk, meglátásában az emlékezés inkább felszabadít, vagy újra
megnyit sebeket?

– A kettő egyszerre történik meg, és megint csak azt mondom, hogy elkerülhetetlen. Az el nem
mondott történetek nagyon súlyos neurózisokat tudnak okozni. Olykor elkerülhetetlen, hogy ne
szakadjanak fel a sebek, de ezek felszabadító élményekké tudnak válni. Számomra a Kitelepítés
megírása igenis felszabadító volt: el tudtam mondani végre a történetet, hiszen egész írói életem
vagy pályám során ennek a könyvnek a megírására készültem.

– Mennyire lehet a trauma örökségét továbbítani szavakban?

– A szavakban nem a traumát szeretném továbbítani, hanem a traumától való felszabadulást. A
szavakban vagy a történet elmondásában, egy regényben vagy egy elbeszélésben, de akár a
versekben, ahogy a darabokban is, a felszabadulás és a megtisztulás lehetőségét próbáljuk
továbbadni. Hiszen ha ezt elhallgatjuk, akkor transzgenerációs traumákként fognak működni. Egy
családon belül a titkok okozzák mindig a legtöbb pusztítást. Akkor járunk jól, ha megkeressük
annak a nyelvét, hogy el tudjuk mondani egymásnak és gyermekeinknek a saját történeteinket,
mert nekik ez a legfőbb örökségük. A történetek a gyerekek legfőbb öröksége.

– Azt említette, hogy a Kitelepítés és az Illegalisták körbefonják egymást. Az Illegalisták úgy
egy másik regény, hogy nem egy másik regény. Mit javasol az új olvasóknak, melyiket
érdemes először elolvasni?

– Az alapítótörténet számomra mindenképpen a Kitelepítés. Bár az Illegalisták jegyzetanyaga már
előbb készen állt, mégsem tudtam hamarább megírni. Az alapítótörténet az, amiben én
megtaláltam írói önmagamat, megtaláltam azt a nyelvet, amin keresztül közvetíteni tudom, és
átélhető módon meg tudom írni az én, a családom, a szüleim történeteit, mi több, annak a nagyon
sok embernek a történetét, akiket megismertem, akik édesanyámmal együtt voltak börtönben, akik
velünk együtt voltak a kitelepítésben, akik nagyon sokféle hátratételt, szenvedést, megaláztatást
éltek át. Én azt mondom, ha valaki az Illegalistákkal kezdi, az is rányitja az ablakot a Kitelepítésre,
ha valaki pedig a Kitelepítéssel kezdi, az rányitja az ablakot az Illegalistákra.

– Volt olyan rész a könyvben, amit különösen nehéz volt megírni?

– A Kitelepítés esetében a legnehezebb az apa hazajövetelét volt megírni. Azért volt nehéz megírni,
mert azt nagyon sokszor elmondtam már, és féltem, nagyon lapos lesz. Különösképpen nehéz volt
megírni, de a kiadó rávett, nehogy ne írjam meg, ez a történet része kell, hogy legyen. Nagyon
örülök neki, hogy megírtam, mert azóta többen is a kritikusok közül azt írták rá, hogy az a könyv
legjobb fejezete: a síráspróba. Nagy öröm, hogy meg tudtam írni, de tulajdonképpen az egész
könyvet nehéz volt megírni, csak én azt szoktam hangsúlyozni, hogy az nem számít, hogy nehéz,
inkább az a fontos, hogy elkerülhetetlen. Ha elkerülhetetlen, akkor már az író jó helyzetben van,
mert nem tud másképp élni. Mindegy, hogy 17 évig írjuk a könyvet, én 17 éven át írtam a
Kitélepítést, akkor is meg kell írni, mert elkerülhetetlen.

– Mit gondol, fontos ma a diktatúra tapasztalatairól beszélni?

– Azt hiszem, hogy elkerülhetetlenül fontos, mert a diktatúra újabb és újabb ruhákban,
jelmezekben, újabb és újabb nyelvi környezetben jelenik meg közöttünk. Az ember nagyon
könnyen el tudja veszíteni a szabadságát. És itt nemcsak a kommunista diktatúráról beszélek, vagy
a náci típusú, a fasiszta típusú diktatúrára gondolok, hanem a diktatúrának sokszor nagyon is
lappangó formáira, hiszen bizonyos értelemben a fogyasztói kultúra is tud diktatúra lenni. Mert én
nem érzem embernek magamat akkor, hogyha bizonyos javakat nem vásárolok meg magamnak.
És ez egy óriási nyomás. Nagyon komoly nyomást tud ránk helyezni a média. A média is állandóan
azt a kísértést ajánlja fel, hogy rohanjak-rohanjak előre. De ott nincs semmi. Én szerintem befelé
kell haladni, és a saját szabadságunk feltárásán kell dolgozni azért, hogy szembe tudjuk állni a
diktatúra különböző formáival.

– Nagyon örülök, hogy szóba került a szabadság témája, mert a következő kérdésem az lenne,
hogyan változott az évek során a szabadságról alkotott képe. Szabadabb most az ember, mint
régen volt?

– Bizonyos értelemben biztos, hogy szabadabb. Szabadabb, mint amikor a diktatúrában éltünk.
Azért nekem óriási élmény, hogy átlépem a román-magyar határt, átlépem a magyar-osztrák határt,
sokszor átlépem az osztrák-német határt, és folytathatnám, és senki meg nem kérdezi, hogy mennyi
pénzem van, hova megyek, ki vagyok, hol fogok megszállni, stb. Igenis, a szabadságnak sokkal
magasabb fokán élünk, most szabadon beszélhetünk, bírálhatjuk a politikusainkat, ezért senki nem
fog bennünket börtönbe zárni. A 80-as években ez nem így volt, akkor börtönbe zártak bennünket,
üldöztek bennünket emiatt. Ugyanakkor még mindig ott annak a kísértése, hogy feladjuk a
szabadságunkat, akár kényelmi szempontokból is. Nekem meggyőződésem, hogy minden
nemzedéknek meg kell küzdeni a saját szabadságáért, ki kell alakítani a saját szabadságának az
élhető formáit, ezért aztán felelősen kell élni a világban. Gondoljuk meg azt is, hogy igenis
veszélyben a természet. Állandóan a veszteség küszöbén is állunk. A kultúra pedig szerintem épp
arra tanít meg bennünket, hogy felelősen éljünk a világban.

Kelemen Lea