A könyv találja meg az embert 

Beszélgetés Csata Éva írónővel

„Gyógyít, szétszed, összerak,” mondta Csata Éva az olvasásról egy korábbi interjújában. Ma hozzáfűzte: az összerakás részét már a befogadóra bízza, az olvasó feladata, az utolsó oldalakon, vagy akár a későbbiekben megoldást keresni. 12. könyve, a Holnap meséje most lesz fél éves. Az írónővel könyvéről és az írás művészetéről a 11. Csíkszeredai Könyvvásáron beszélgettünk.

– Hogyan születik meg egy történet? Miből merít inspirációt?

– Pont olyan, mint a tetoválás. Előjön valamilyen téma, olyankor ráalszok, hagyom, hogy alakuljon. Hogyha úgy érzem, van vele dolgom, akkor, amire odaülök, hogy leírjam, az már valahol fejben, lélekben megíródott, és csak hagyom, hogy előjöjjön belőlem. A témák megtalálnak, felhívják a figyelmem mindenféle emberre, megélésre, jelenségre, és ezeket szoktatom, forgatom magamban, gondolkodom rajtuk, kapcsolom őket időben ide-oda. Az írás folyamata előtt, állandó jelenléttel figyelek, sokkal jobban szeretek figyelni, mint aktívan részt venni az eseményekben. Tehát amikor leülök, egy kész regénnyel találkozom én magam is. A karaktereimben rendszerint utólag ismerek rá emberekre, hogy valamelyik szereplő, például, kinek az édesanyja. Olyankor döbbenek meg: mit keres ő az én fejemben vagy a történetemben. A felismerés mindig utólag történik.

– Egy könyvet megírnia inkább élvezet, munka vagy kihívás?

– Van olyan könyvem, ami nagyon munkás volt, és azt kihívásként is éltem meg. Persze van olyan könyvem is, melynek megírása határtalan élvezet volt számomra, amit tulajdonképpen úgy éltem meg, mintha olvastam volna, élményeket adott, jó érzéssel töltött el. De a munkás könyv is beért utólag, és azt éreztem, megérte a kihívásnak eleget tenni. A Holnapom meséje élvezet volt. Visszaemlékezni a gyermekkorra, bármilyen is legyen az, ad egyfajta varázslatot. A történetnek itt szemlélője vagyok, narrátora, semmiképpen nem aktív történetformálója.

– A színpadon említette, hogy a könyveiben megjelenő traumákat, nem feltétlen dolgozza fel, csak lapra veti. Volt már olyan élménye, amikor valamit úgy tudott kiírni magából, hogy az közben összeállt, és úgy érezte, le tudja tenni?

– Mindig le tudom tenni, de soha nem tekintem véglegesnek. Ezek folyamatok, melyek   fejlődésem során talán visszaköszönnek, hogy be tudjam illeszteni abba az új énbe, akivé váltam. Úgyhogy visszajárok hozzájuk, tetszik, nem tetszik. Csak annyi változik, hogy ezzel már nincs gondom, nem ijeszt meg. Ismerős terep, ahol tudom, hogy megéri lennem, mert egy sokkal gazdagabb ént hoz majd felszínre.

– Mit üzen a fiataloknak, milyen könyveket olvassanak?

– Arra bíztatom őket, járjanak nyitott szemmel. Nagyon érdekes volt, ami a színpadon elhangzott. Számomra is hatalmas ajándék beszélgetőtársam, Vidám Bea gondolata, hogy a könyv találja meg az embert. Nyitottnak kell lenni és nem sznobként kezelni az olvasás témáját, miszerint én csak díjazott műveket vagy csak klasszikusokat olvasok. Van, hogy egy klasszikus könyv talál meg, de van, hogy a szórakoztató irodalom egy darabja. Ez a fajta nyitottság az élet minden területére érvényes kell legyen. Embereket nem írhatok le amiatt, mert kétkezi munkások, mert alacsony képzettségűek, inkább az emberségük fele kell nyitottá válnom. Mi az, amit ő az én életembe hoz, illetve mi az, amit én tudok adni. Az olvasás is így működik. Mi az, amit én hozzá tudok adni ehhez a történethez, és mi az, amit a könyv képes megváltoztatni az életemben. Vannak időszakok, hogy az ember kiolvas 15 kevésbé jó művet, vagy olyat, ami hidegen hagyja, ami nem hagy benne nyomot, de akkor jön kettő vagy három, ami egy életre ellátja ajándékkal. Úgyhogy nem tudok konkrét könyvet ajánlani, mert az nem lenne helyénvaló. Azt viszont mondhatom, hogy ne zárkózz el semmitől.

Nádudvary Gílvád, Világ- és összehasonlító irodalom – Angol nyelv és irodalom szak, II. év