Az írónak olvasóra van szüksége 

Interjú Bernáth Zsolt íróval 

– Hogyan mutatnád be magad az olvasóknak? 

– Bernáth Zsolt vagyok, 53 éves, Dunaújvárosban születtem, ott töltöttem életem nagy részét, de most már nem ott élek. Gyerekkoromtól foglalkozom filmkészítéssel és írással is. 11 éves korom körül jelent meg a filmkészítés az életemben, és 13 éves koromban kezdtem el firkálni. Először hagyományosan, például füzetbe, mindenféle misztikus történeteket. 21 évesen kezdtem el kiadókat keresni, akkor éreztem úgy, hogy talán már olvashatók is az írásaim. Még nem voltak azok, csak én hittem azt. Később magánkiadásban jelentek meg könyveim, szerzői kiadásban 2007-ben jelent meg az első novelláskötetem: A szomorkás szombat könyve. Azt hiszem, most a 12-dik könyvemnél tartok. A korai írásaim felnőtteknek szóltak, az utolsó öt viszont ifjúsági regény. Tehát 2021-ben jelent meg az első ifjúsági regényem, és azt követte további négy. Maradtam az ifjúsági műfajban. A filmezés ugyanúgy gyerekkoromban jelentkezett, akkor kezdtem el filmezni, és húsz évig folytattam ezt a tevékenységet is. A hivatalos filmgyártáson kívül, független, amatőr, csináld magad módon készítettünk nyolc játékfilmet. Volt köztük mindenféle műfaj: horrorfilm, Tarantino-szerű, gengszter-paródia, volt köztük misztikus film, sci-fi, ifjúsági film, tehát mindenféle szárnyat kipróbáltunk. Jelenleg kicsit szünetel a filmes dolog, bár éppen tavaly segítettem be egy kedves barátomnak egy játékfilmbe, de az csak baráti segítség volt.  

– Milyen könyvek vagy szerzők voltak a legnagyobb hatással rád fiatal korodban? 

– Minden korszakban más hatott rám. Gyerekkoromban az ifjúsági regények, természetesen Fekete István regényei, majd A Pál utcai fiúk, és lehetne sorolni az összes kötelező olvasmányt. De nemcsak a kötelező olvasmányok, mert nagyon szerettem például a Rejtő Jenő könyveit, amik nem gyerekkönyvek, de nagyon korán rájuk találtam, és az írónak nagyon-nagyon nagy rajongója lettem. De ugyanúgy szerettem Jules Verne könyveit, szinte mindegyiket, amit akkor el lehetett érni. Kalandregények, sci-fik, Nemere István könyvei, ő ugye mindent írt, ami elképzelhető, minden műfajban, hiszen már a 70-es években olyan műfajokat képviselt Magyarországon, amik csak sokkal később kerültek be külföldről. Írt sci-fit, meg misztikus könyveket, ifjúsági könyvet, mindenfélét. Aztán tinikoromban találtam rá Stephen King-re, ami viszont teljesen beszippantott, és a mai napig meg is veszem a könyveit, bár nem mindegyik olyan jó, mint a régiek. Van, ami viszont jobb, hullámzó a színvonala szerintem. Stephen King nagyon inspirált az írásra: ő hozta magával a többi klasszikus horrorszerzőt, Edgar Allan Poe-t, vagy Howard Phillips Lovecraftot, nagyon-nagyon szerettem őket. Később, már a 30-as éveimben találtam rá Márai Sándorra, aki szintén egy teljesen más világot mutatott meg nekem. Rátaláltam olyan, kicsit sötétebb szerzőkre, mint Michelle Holbeck, francia szerző, vagy Bret Easton Ellis, az Amerikai pszichó írója. Ők elmentek a végletekig nagyon sok szempontból az emberi lélek bugyrainak feltárásában. A modern szerzők közül még megemlíteném Paul Austert, aki nemrég hunyt el: ő valami olyan világot mutatott meg, és olyasmit képviselt, amire soha azóta sem találtam. Nagyon szomorú, hogy elment, mert pótolhatatlan szerző. De ugyanilyen Carlos Ruis Zafón, aki a spanyolok talán jelenlegi leghíresebb írója, vagy legalábbis a legnépszerűbb, ő is meghalt 51 évesen pár éve, és ő is egy fantasztikus, gyönyörű világot teremtett a Szél Árnyéka című regénnyel, illetve az azt követő sorozat valami elképesztő. Folyamatosan új könyveket keresek, új szerzőket, így igyekszem bővíteni is az általam kedvelt szerzők sorát, de visszanyúlok a klasszikusokhoz is, mert rengeteget kihagytam. Mivel én munkáscsaládból jövök, és szüleim nem adtak a kezembe klasszikusokat, ezeket még mindig igyekszem pótolni. 

– Mivel ilyen sok műfajban van már úgymond jártasságod, szerinted mitől lesz jó egy történet? 

– Ez jó kérdés. Jó kérdés, mert szerintem nincs recept. Engem is el tud ragadni olyan regény is, ami cselekményregény, vagyis szinte olyan, mint egy forgatókönyv, de olyan regény is, aminek nincs is megfogható cselekménye, csak egyszerűen van egy hangulata, meg egy érzése, ami nekem nagyon tetszik. Sokfélét olvasok, és valami ezért, valami azért tetszik, tehát én nem tudom megmondani, mitől lesz jó egy könyv, már csak azért sem, mert a jó fogalma is nagyon szubjektív. Vannak olyan klasszikus szerzők, akiket egyszerűen nem tudtam élvezni, mert hiába híres, és nyilván méltán híres, nem tudott megfogni a világa, és halálra untam magam, ezt nyugodtan ki merem jelenteni. Nyilván nem a szerző hibája, csak egyszerűen nem tudtunk kapcsolódni. Vannak olyan írók, például Stephen King, akit sokszor lenéznek, mondván, ő ponyvát vagy horrort ír, miközben egyébként nem csak. Engem néha meg úgy beszippant, hogy mindent lemondok, és nem eszek, nem iszok, csak alig várom, mikor jutok a könyv végére. Egyébként ezt az élményt keresem, hogy a könyv ragadjon meg annyira, hogy tényleg ne egyek, ne igyak, ne is vegyem le a kabátomat, csak menjek az utcán vagy a buszon és olvassak. Ezt az élményt bármilyen szerző meg tudja adni. De azt, hogy hogyan kell ilyet írni, na, azt nem tudom megmondani. Én is írok, és szerintem ugyanez van a műveimmel: van, aki tud kapcsolódni, van, aki nem. Olyant írok, amilyent olvasni szeretnék. Tehát  tulajdonképpen az én világom a misztikus, ifjúsági regények világa, amely mindig egy kicsit a földtől elrugaszkodott,  és átmegy a misztikumba.  Az ifjúsági regényt azért szeretem mint író, mert mindent bele lehet tenni, ami engem érdekel, persze megfelelő keretek között. Elférnek benne a kalandok, a misztikum, történelem, szerelem, barátság, az önfeláldozás, a veszteségek, szülő-gyermek kapcsolat, minden, amit csak el lehet képzelni.  

– Számodra az írás menekülés, párbeszéd az olvasóval vagy inkább önkifejezés?  

– Semmiképp sem menekülés, mert akkor meg kellene néznem azt, mitől menekülök. Nem menekülés, az írás egy nagyon szeretett tevékenység, nagyon ki tud kapcsolni. Nagyon szeretek elmerülni egy új könyv írásában. Mindenképp önkifejezés is, szerintem. Rengeteg olyan dolgot át tudok adni így az olvasónak, most különösen a kiskamasz olvasóknak, amit például átadok szóban a kislányomnak. De nyilván sok minden van, amit írásban jobban ki lehet fejezni. Nem azt mondom, hogy van egy különleges üzenetem, de amit én érzek a világról, meg az emberi kapcsolatokról, meg úgy egyáltalán, azt én beleteszem a könyvekbe. Az írás számomra egy nagyon izgalmas tevékenység, mert úgy írok, ahogy olvasok. Nem találom ki előre a sztorit, sokszor nem tudom, mi lesz a vége, hanem adott egy helyszín – a helyszínek mindig nagyon inspirálnak –,  egy-két szereplő, egy alapkonfliktus; akkor már el tudom kezdeni a könyvet,  és mondatról-mondatra, oldalról-oldalra derül ki számomra, mi lesz belőle. Amikor leülök írni, semmi nincs a fejemben, nagyon ritka, hogy van bármi ötletem. Elkezdek írni, és akkor meglepődök, milyen zsákutcába vittem az adott szereplőt, csak győzzem majd kihozni onnan. A végét ugyanolyan izgalommal várom, mint remélem az olvasók is, mert nem tudom előre a befejezést. Nagyon ritka, hogy sejtek valamit. Ha igen, akkor általában teljesen más úton jutok el oda, mint azt esetleg terveztem. De ahogy mondtam, nem tudok fejben írni. Van olyan író, aki csak akkor tud elkezdeni írni, ha már mindent kitalált fejben. Én viszont nem tudok semmit előre kitalálni. 

– Az egyik legújabb könyved A csodák hiánya. Mit takar a cím? 

– Jó kérdés. A címválasztás mindig ösztönös, és nagyon sokszor inspirálnak dalszövegek vagy különböző zenei albumok, akárcsak dalok címei. A csodák hiánya a King Crimson nevű angol progresszív zenekar egyik dala. Sőt, ez az egyik albumuk címe is. Valahogy, amikor ezt a könyvet írtam, pont ez a dal került elő, és akkor meg is maradt címnek. Persze nyilván kapcsolódnia kell a könyvhöz, és kapcsolódik is. Ugye ez egy olyan korszakban játszódik, a 40-es évek elején Magyarországon, amikor még nem kezdődött el a holokauszt, viszont már megvoltak a zsidó törvények, már megvoltak a munkatáborok, ahova ezresével vitték az embereket, és már kialakult egy kétségbeesett helyzet. Kettéosztódott a társadalom: gyakorlatilag akkoriban már a zsidó származású emberek vagy a zsidó vallású emberek konkrét életveszélyben voltak. Elvitték Rejtő Jenőt és Radnóti Miklóst is. Utóbbi több munkaszolgálatból visszajött, azt hiszem, háromból, és talán a negyedikből már nem. 

A csoda segíthetett volna ezeken az embereken, mert az életük, a sorsuk meg volt pecsételve. Főleg innen, a mából látszik, ez egy tragédia, és maguk a deportáltak sem hitték el, hogy az fog történni, ami végül bekövetkezett. Voltak ugye történetek, legendák Auschwitzról, hogy ott mi történik, vagy hogy egyáltalán létezik-e, de nem hitték el az emberek, mert nem tudtak elképzelni ilyen fokú emberi gonoszságot. Magyarul, csak a csoda segíthetett volna rajtuk, ami akkor nem történt meg. Tehát nagyon hiányzott a csoda azokban az időkben, és ezért is az én könyvem végén tulajdonképpen csoda történik. Egy csoda menti meg az embereket, mert racionálisan nem lehetett megmenteni őket, úgyhogy én íróként kénytelen voltam az általam kitalált szereplőkkel csodát tenni. 

– A fiatalabb korosztályomban egyre több embertől hallom, hogy érdekli őket ez a téma. Maga a holokauszt, az egész rendszer. Mit gondolsz, miért vonzza a fiatalokat ez az úgymond, sötétebb, elgondolkodtató téma? 

– Egyrészt a történelmünk része, másrészt pedig, amikor felszabadították a koncentrációs táborokat, és ott amerikai, angol katonák láttak, amit láttak, szembesültek azzal, amivel, akkor azt mondta Roosevelt elnök, mindent filmezzenek és fényképezzenek le, mert eljön az a kor, amikor le fogják tagadni, hogy ez megtörtént. És ez így van, nagyon sok ember tagadja a történteket, és most már gyakorlatilag pár tucat ember él csak azok közül, akik még gyerekként ott éltek és felszabadultak, vagy még ismertek olyan embereket, akik ott haltak meg. 

Tehát egyre kevesebb már a szemtanú, és egyre erősödik sajnos megint a szélsőjobb egész Európában, sőt az egész világon, ami borzasztóan veszélyes dolog. Mert ha egyrészt erősödik a szélsőjobb, a száz évvel ezelőtti Európára vagy Magyarországra jellemző hasonló nézetek, és ezzel együtt eltűnnek a borzalom emlékei, az, hogy ez hova vezetett annak idején, ez azt a veszélyt hordozza magában, hogy újra megtörténhet. Auschwitz nem valaminek a kezdete, hanem a vége volt. Több évtizedes propaganda előzte meg, agymosás, az emberek hergelése és uszítása a zsidó származásúak ellen. Auschwitz csak a vége volt. Viszont már most lehet látni, mindig van célcsoport, akiket a politikusok megcéloznak, legyenek azok bármilyen nemzetiségűek, bármilyen etnikumúak, akiket kijelentenek ellenségnek, akiket okolnak a világ, vagy az ország bajaiért, és az emberek az egyszerű megoldásokat könnyen elfogadják. Hogy akkor igen, ő a hibás, vagy ő, vagy ez, vagy az a csoport, és nagyon könnyen el lehet jutni odáig, mint amit a történelem mutatott: a gyűlöletből kirekesztés lesz, a kirekesztésből eltávolodás, az eltávolodásból elpusztítás. Nagyon fontosnak érzem, hogy a mai fiatalok, gyerekek tudjanak arról, mi történt itt nem egészen száz éve, ugye 80 éve szabadult fel Auschwitz, de nemcsak Auschwitzról szól a holokauszt, hanem az összes többi táborról. Minden országban máshogy játszódott le, a munkaszolgálatokról nem is beszélve. Szerintem az irodalom erre egész jó eszköz, hogy ne legyen száraz történelemóra, amit kapnak, hanem egy történet. Az adatokkal, hogy hány millióan haltak meg, nem tud mit kezdeni az ember, viszont egy-egy sorssal igen. Hogyha megfogunk egy fényképalbumot, egy emléktárgyat vagy egy korabeli igazolványt, és ehhez kapcsolódik egy ember és egy sors, sokkal inkább át lehet érezni a helyzeteket. Ilyen az irodalom is, itt is, ebben a regényben Rejtő Jenőről van szó, meg egy kisfiúról és egy kislányról, és talán az olvasó így jobban tud kapcsolódni ahhoz a borzalomhoz,  ami nemcsak velük történt, hanem több más, több millió emberrel. 

– Egy másik újonnan megjelent regényed a Kronosz gyermekei. Hogyan született meg az alapötlet? Mi volt az első kép vagy gondolat, ami elindította írását? 

– A Kronosz gyermekei egy fokkal könnyebb téma, vagy nem is, csak éppen máshogy nehéz talán. Ahogy mondtam korábban is, nagyon tudnak a helyszínek inspirálni. Az utolsó öt ifjúsági regényem mindegyik egy-egy helyszínen, egy adott, nagyon különleges helyen játszódik, ahol én jártam, és ami nagyon megérintett. Ugyanez történt a Kronosz gyermekei esetében is. 15 éve jártam Nisyros szigetén, Görögországban. Pont olyan, ahogy a regényben le van írva. Az egész egy vulkán, 700 ember él ott, szűk utcák vannak és nincsenek autók. Csak komppal lehet megközelíteni a közeli Kos nevű szigetről, gyakorlatilag egy időutazás az egész. Hogyha az ember megáll, kiköt és elkezd sétálni, úgy érzi, visszament a történelemben nem is tudom hány száz évet. Ugyanúgy ott van a kolostor a dombtetőn, az oldalát csapkodja a tenger: ez egy mesevilág. Én nagyon szeretem a görögöket, meg a görög kultúrát, a görög zenét, és nagyon szerettem volna egy Görögországban játszódó könyvet írni. Úgy éreztem, eljött az ideje. A regény egy görög kisfiú története, akinek van egy alteregója a 80-as években. Egyik nap ebben a testben ébred, a második nap a másikban, és talán a végén találkoznak is. A 80-as években játszódó történet nagyon önéletrajzi. Azokat én éltem meg, a legjobb barátommal, filmeket csináltunk, meg filmes jövőről álmodoztunk. Én nem mentem vissza a múltba éjszakánként, vagy minden másnap Görögországba sem. Az a fantázia, bár így lett volna. Viszont az hozzátartozik, hogy a Kronosz gyermekeit a legjobb barátomnak ajánlottam. A kiadási folyamat hosszú volt, majdnem három év, és amikor a könyv elkészült, az ajánlás úgy szólt: Szentkuti Tamás barátomnak. Azonban, amire a könyvet kiadták, át kellett írnom az ajánlást: Szentkuti Tamás barátom emlékére. Időközben, 54 évesen ő meghalt, rákos beteg volt, úgyhogy a könyv már csak halála után tudott megjelenni. De ez is nagyon fontos, mert ő ott van benne, nem pont úgy, nem pont olyan, mint ő volt, de mégis ott vagyunk mind a ketten a történetben. Olyan hangulatok, olyan összetartozás maradt meg a könyvben, ami egy 40 éves barátságot tükröz, a végtelen meg előttünk. Azonkívül benne van minden, amit én gondolok. Amikor kamaszoknak írok könyvet, és kamaszok a szereplők, én is kamasz leszek, és visszamegyek abba a korba, amikor én voltam közel 13 éves, és akkor szerelmes lettem egy lányba a buszon, vagy megérintettem a kezét, vagy az első csók, meg az első féltékenység, az első csalódás, és a többi, és a többi. Ezek eléggé ott vannak bennem, én nehezen felejtek, de ezeket jó visszahozni, mert igaziak. Tehát ez a része nem kitalált, vagy nem más beszélte el, hanem ezeket én éltem át, és ezek ott vannak a szereplők érzéseiben, a mondataiban, a konfliktusokban, mindenben. Ettől lesz egyéni. 

– Mennyire fontos számodra az olvasói visszajelzés, és maga az írás folyamata? 

– Az írás folyamata, ahogy mondtam, olyan, mintha olvasnék, ez egy kaland. Az olvasói visszajelzés viszont nagyon fontos, mert mondják ugye, az igazi művész, akkor is művész, ha otthon alkot, vagy otthon zongorázik, és otthon ír, és berakja az asztala fiókjába. Biztos van ilyen is. De azt hiszem, az írónak olvasóra van szüksége. Tehát muszáj legyen valami tükröződés, valami interakció, hogy az a könyv, hogyan landol az olvasóknak a lelkében. Ha nincs olvasó, akkor az számomra olyan, mintha bedobnám a kútba, vagy elégetném a kéziratot. Nagyon kevés olvasói visszajelzést kapok, mert szinte senki nem ír. Az, hogy megkeressük az írót, írunk neki Facebookon, vagy akárhogyan, vagy a kiadón keresztül, az szinte már nem is nagyon történik meg, legalábbis ezt tapasztalom. Én még írtam anno. De ezek a találkozók, ezek a könyvbemutatók, személyes dedikálások, beszélgetések, ezek nekem nagyon-nagyon jók. Találkozni valakivel, aki olvasta a könyvemet, nekem végtelen megtiszteltetés, és csodálatos dolog, hogy van valami közös bennünk, hogy ő ismeri a történetet, amit én is ismerek. Ezt nagyon szeretem, és ez nagyon ritka, sajnos, de azért is próbálok nem kihagyni egyetlenegy ilyen alkalmat sem, még ha sokat is kell utazni érte. Egyébként az is jó benne, az utazás. 

– Dolgozol már új projekten vagy ezeknek a könyveknek a folytatásán?  

– Folytatásokon nem. Megmondom őszintén, nekem néha vannak ilyen kihagyásaim, másfél éve nem írtam semmit. A csodák hiánya volt az utolsó, amit befejeztem 2024 decemberében. Van egy ötletem, és el is kezdtem írni, körülbelül kemény 7 oldalnál tart. Haladás az is. Bízom benne, hogy ez a könyv az idén el tud készülni, legalábbis kézirat formájában. De még nem állt össze. Ha arra várok, mikor áll össze a fejemben, akkor soha. Csak az elmúlt időben nem volt időm, hogy nyugodtan le tudjak ülni. De van egy ötlet, az is egy magyar családról szól, akik 56-ban hagyják el Magyarországot, és Amerikába kerülnek egy nagyon fura kisvárosba, ahol félig őslakos indiánok élnek, félig amerikaiak és dél-kelet európaiak is. 

Nagyon erős ott az UFO jelenség egyébként, és az indián legendák, kapcsolódnak szellemvilágból jött idegenekhez, meg ilyenek. Ebből majd egyszer lesz valami. Amiről írni szeretnék, az az idegenség érzése. Ezért is hozok be idegeneket, hiszen ők is idegenek azon a helyen. Mindenki megéli idegenséget, sokszor még a saját családjában is. Ebből szeretnék valamit összegyúrni, milyen érzés, amikor kívülállónak érzed magad. Akár a saját családodban, akár az osztályban, akár a tágabb környezetedben, akár az országodban. Hogy most ebből mi lesz, azt még nem tudom megmondani. De ez foglalkoztat most, és egyszer majd történetté alakul. Nagyon jó téma. 

Szegedi Tímea, Világ- és összehasonlító irodalom – Angol nyelv és irodalom szak, II. év